Stílusában nagyon hasonlít a fali szőttesekre, ám a kárpitokkal ellenben ezek az úgynevezett kanavára vastag, tompa hegyű tűvel, legtöbbször gyapjúfonállal öltve készülnek. A kanavák sokfélék lehetnek: a nagylyukútól az egészen apró szeműig váltakozhat az anyag összetétele, amelyet sok esetben gazdag színvilágban pompázó, előre nyomott (festett) motívumok díszítenek. A gobelin kézimunkák királynőjének tartott tűgobelinek - bár már önmagukban is szemet gyönyörködtetőek - ötvösök, bútorkészítők, ékszerészek és bőrdíszművesek segítségével a magyar hagyományokat egyesítik: brossokat, gombokat, bútorokat, színházi táskákat, képkereteket, vagy antik dobozokat díszítenek, melyeken a parányi kézimunkák szivárványként tündökölnek. A goblein lelke az ábra, melyek gyakran vallási vagy irodalmi területről (lovagregények, szerelmes költészet) érkeztek. A rajzokat kezdetben az ablakon átszűrődő nap, illetve az üveglap elé helyezett gyertya által megvilágított felületen keresztül kopírozták a kelmékre, és csak később kezdték alyukasztásos technikát alkalmazni. Ennek eljárása az volt, hogy a képet tartalmazó papírkép alá helyezték az anyagot és azon keresztül lyuggatták át a kívánt mintát, majd a kelmén szénporral rajzolták ki az ábrát. Később már tust is használtak, és közvetlenül az anyagra rajzolták a kivarrni szánt képet. A gobelinképek mintáiul olyan festőóriások képei szolgáltak, mint Raffaello, Rubens és Boticelli, vagy Mányoki Ádám, Mindszenti Mihály és Rippl-Rónai József. Legnépszerűbbé a XIX. században, az iparosodás korában vált, akkoriban a polgári családok hölgyei lelték benne elfoglaltságuk lehetőségét. Tömeges gyártásba először Németország kezdett, Berlinben voltak először láthatók az előfestett, géppel nyomott minták, kivarrható képek. A goblein - a felgyorsult tempó, rohanós hétköznapok ellenére - máig sem veszített népszerűségéből. Széles választékban kapható párnadísz, falikép, babakelengye, menyasszonyi ruha, karácsonyi asztalterítő és számos változatában.