A csipke
A csipkéről a legtöbb embernek legegyszerűbb változata, a horgolt terítő jut eszébe. Ilyen kézimunkákkal volt tele a polgári otthon: nagyanyáink kisasszony kori, ifjú asszonyként és a család kormányzójaként készített remekei díszelegtek a fotelok háttámláin, a kisebb és nagyobb asztalokon, utóbb a rádió és a lemezjátszó tetején. A csipke sajátossága abban áll, hogy ezt a mintát nem a kész anyagra viszik rá utólag (festéssel vagy hímzésként), hanem a textil készítése közben jön létre maga a minta is. Mondhatnánk: hasonlóan, ahogy a szövet vagy a kárpit alakul, mégis azokhoz képest nagy különbséggel. A csipke ugyanis lyukacsos, szaknyelven áttört anyag, amelynek éppen könnyedsége, légiessége a fő tulajdonsága. Ebből fakad merőben reprezentatív rendeltetése is. A meleget adó szőnyegekkel és kárpitokkal, a ruhának való szövetekkel szemben a csipke elsősorban a szemnek szóló dísz, amely az öltözködésben kapott először szerepet.
A csipkét az itáliai reneszánsz indította világhódító útjára, a pompa városából, Velencéből (ott bontakozott ki egy másik nagy karriert befutó díszműipar, az üveg és a tükör kultúrája is). Ettől kezdve már a korabeli festmények is tudósítanak bennünket a műfaj történetéről. Kezdetben viszonylag egyszerű, geometrikus mintájú darabok készültek, a 16. századtól azonban mind gyakoribbak a leveles, virágos motívumok, emberi alakok és állatok is a díszítmények között. A legszebb és leggazdagabb példányok a barokk idejéből valók, amikor Velence mellett már egy másik központ is kialakult: Flandria. A csipke hamarosan meghódította a francia udvart is. Ebben nem kis szerepe volt a két Medici-királynénak (II., majd IV. Henrik feleségének), továbbá Colbert-nak, a Napkirály, XIV. Lajos pénzügyminiszterének, aki 1665-ben külföldről hozatott mesterekkel királyi manufaktúrát alapított a csipkekészítésnek, mert úgy találta, hogy a mind nagyobb népszerűségnek örvendő, drága luxuscikkek importja hovatovább anyagi csődbe viszi a kincstárat. De a 16. századtól az akkori Európa fejlett országai közé számító és Itáliához egyébként szoros kulturális szálakkal kötődő Magyarországon is mind nagyobb népszerűségnek örvendett a csipkekészítés, amelyet háziiparként űztek a lányok. Olyannyira, hogy szabályozni kellett a tevékenységüket; mint az 1560-ban, Selmecbányán kelt rendelet mondja: „felnőtt leányoknak ne engedtessék meg a csipkekészítés, mert a könnyű munka a szegényebb leányokat rossz útra tereli. Álljanak becsületes emberekhez szolgálatba. A csipkének két alapvető fajtája van. Itáliából terjedt el a varrott csipke, amelynek anyaga a fehér len fonal. Technikailag az a lényege, hogy a varrónők tűvel a kezükben egyetlen szállal (gomblyukvarráshoz hasonló öltésekkel) dolgoznak. A vert csipke, az úgynevezett klöpli viszont több szállal készül; a verőpálcának nevezett orsókról a rájuk tekert fonalakat a henger alakú párnára tűzött gombostűk köré fonják, csavarják, szövik a megadott minta szerint. Míg a varrott csipke Itáliára és Franciaországra volt jellemző, a szövéssel-fonással rokon vert csipke készítésének Flandria a központja. Magyarországon is inkább ez utóbbi típus terjedt el. A csipke a ruházaton mell-, gallér- és kézelőfodorként volt divatos: nemcsak díszként szolgált, hanem drága holmi lévén viselőjének társadalmi rangját, vagyoni helyzetét is érzékeltette. A 17. században szinte plasztikaként ható, a kényelemre fittyet hányó, hatalmas csipkeköltemények születtek, amelyek természetes módon kaptak megkülönböztetett figyelmet a büszkeség érzékeltetését az arcvonások megörökítésénél is fontosabbnak tartott portrékon. Ugyanakkor a csipke már igen korán megjelent az ágy- és párnahuzatokon, szegélydíszként a szemlélő számára is látható és ugyancsak a jómódot vagy pozíciót érzékeltető felső darabokon. Főúri leltárakban ezért gyakran találkozunk velük. A huszadik század sem felejtette el a csipkét. Kialakult egyszerű háziasszonyok gyakorolta változata: a horgolás (a harmincas évekig volt népszerű), illetve mechanikus, az eredetihez méltatlan variánsa, a horgolást kiszorító gépi csipke, amelyekből főleg függönyök készülnek mind a mai napig. De emellett mi, magyarok nem kis büszkeséggel szólhatunk arról, hogy Halason egy képzőművészeti főiskolát végzett rajztanár, Dékáni Árpád 1902-ben csipkevarró műhelyt szervezett. A szecesszió népművészeti vonzalmairól tanúskodó terveit hagyományos technikával kivitelezték a varrónő képzettségű Markovits Mária irányításával a háziipari szövetkezetbe tömörült lányok-asszonyok. Noha e szövetkezet ma is működik, a csipke mint műfaj feltámasztása legfeljebb kuriózumként képzelhető el. Minthogy a csipke maga is kuriózum. A lakástextília új, a mai életformához igazodó termékei magától értetődően háttérbe szorították. Ha korábban is csak a gazdagok kiváltságos darabjaként, így is az öltözet, illetve az ágyhuzatok szegélydíszeként szolgált, akkor ma még inkább luxusholminak számít. De ettől még érték (akkor is, ha már foszladozik és csak egy-egy darabka maradt belőle), amiben gyönyörködni lehet.
|