Dédanyáink viselték A történelem folyamán a viselet változása, a divat beletartozik a társadalom összképébe, hiszen a társadalmi élet szerves része. Míg a XIX. századot megelőzően a változások lassan következtek be és lassan terjedtek, a XIX. században felgyorsul a divat változása. Ennek egyik magyarázata a gyáripar fejlődése volt. A különféle gyári anyagok kevésbé voltak drágák, ezért széles rétegek számára elérhetők lettek. A ruhák már nem értéktárgyak többé, mint a korábbi évszázadokban, amikor nagy becsben tartottak, őriztek egy-egy értékes anyagú, gazdagon díszített ruhadarabot. A XIX. század második felében a varrógép elterjedése szinte forradalmasította a női divatot, hiszen a géppel sokkal hamarabb el lehetett készíteni egy ruhát, mintha kézzel kellett volna megvarrni, hímezni. A divat változásának nyomon követését, a divatképek elterjedése elősegítette. A XIX. század közepétől, második felében többnyire színes mellékleteken tanulmányozhatták a hölgyek a legújabb divat irányzatokat. A ruhák elkészítését részletes leírások és szabásminta mellékeltek könnyítették meg   A női ruha  több darabból állt. A bő, húzott szoknya fölött a kor divatjának megfelelően karcsú derekat alakítanak ki, amit fűző segítségével értek el. A karcsú női alakot tovább hangsúlyozta a buggyos ingváll, a zsinórozással összefogott vállfűző. Az ingváll dúsan húzott, általában könyökig ért, de viseltek hosszú ujjú felsőrészt is, amelynek ujja könyöktől kezdve szűkült. A szoknya előtt olykor csipkéből készült kötényt viseltek. Külön figyelmet érdemlőek a felső kabátok, amelyek néha a férfi mentékre hasonlítottak, más esetben a paraszti felsőruhaként használt jellegzetes szűr elemei jelentek meg rajtuk. A magyaros szabású férfi és női öltözetek az 1850-es évektől kezdve divatosak voltak Bécsben. A zsinóros rátétes díszítés, amely jellemzője volt a magyar viseletnek, a XIX. század utolsó két évtizedében Párizsban és Londonban is kedvelt volt.     Bemutatásukkal azt szeretnénk érzékeltetni, hogy Debrecen hölgyei a XIX. század második felében benne éltek a kor divatáramlataiban, követték a divat változásait. A divatképek és a fényképek összehasonlítása után kerül sor a fennmaradt viseletdarabok bemutatására.

Az 1860-as évek elejének divatképein magyar ruhás, mentés hölgyeket láthatunk, akik zsinóros pelerineket, szűrökhöz hasonló felsőkabátokat viselnek.

A debreceni viseletet is természetesen a korszellem, a divat határozta meg. A város hölgyei az 1860-as években magyar ruhákat viseltek. A fényképek arról tanúskodnak, hogy a rebellis városban fokozottan élt a magyar jelleg. A debreceni nők jellegzetes viselete volt a fekete vállfűző, amelyen virágmintát mutat a zsinórozás.                                                                                                              Zsinórozás mellett a vízszintes, erősen rövidülő zsinórok a derék karcsúságát kihangsúlyozzák. Bár a képek fekete fehér színben készültek, látható, hogy a viszonylag egyforma két meghatározó ruhadarab, az ingváll elsősorban, de a szoknya is változatos.                                                                                                             A nagyszámú ábrázoláson nincs két egyforma megoldás. Úgy tűnik, hogy a kötény elmaradhatott a viseletből. A magyaros viseletet a társadalom legszélesebb rétegei viselték.

Különösen szép az ingváll tüllből készült ujja, amelyen fémszállal hímzett apró virágok törik meg a fehér színt, teszik a fehér és fekete színegyüttes méltóságot sugárzó hatását gazdagabbá.

A vállfűző rekonstruált ujja a fekete tüll használatát mutatja. Ez a darab egyszerűbb az előbbinél, csupán a vízszintes zsinórozás jelenti a díszítést. A vállfűzők a fekete mellett más színekből is készültek. Ilyen a bemutatott vörös és barna, amelyeken a zsinórozás a szabásvonalat követi.

A magyaros ruhák viselete az 1860-as évek közepe táján kezdett háttérbe szorulni, majd 1868 után a nemzeti viseletet fokozatosan felváltotta az új divat, a turnűr, amelynél a szoknya lerakott fodorral bővített, hátul a derékban erősen húzott, redőzött. A derék keskeny vállú, szűk, szűk ujjú. Változatos kabátokat hordanak a divatos hölgyek. A ruha felsőrésze szögletes kivágású, szélén húzott fodor.

A viselet elmaradhatatlan tartozéka a napernyő , amelynek színe a ruhával összhangban van. A selyem borítású ernyő nyele faragott fa.

Nagyon divatosak a legyezők, amelyek nemcsak a báli ruhák elmaradhatatlan tartozékai, de utcai viselet hez is használják.                                                                                                                Az 1870-es évek közepe táján a felsőrész szűk, a blúz kialakításában egyáltalán nem alkalmazzák a felül húzott ujjat, a vállnál szűken bevarrott, viszont lefelé fokozatosan bővülnek, tölcsérujj formát öltenek. A derék rövid, heggyel nyúlik a szoknyára. Gazdagon díszített a virágos mintás selyemből készült derék, amelynek érdekessége az ujj megoldás, amely levehető. A kék szegélyezés esetleg arra utal, hogy a derékhez tartozó szoknya az általánosan kedvelt egymással harmonizáló színek alkalmazásának megfelelően, sötétkék lehetett. A kor divatos legyezői közé tartoztak a régi rokokó legyezők utánzatai, és a csipkelegyezők.

Az 1870-es évek végén a felsőrész változik A testhez simuló felsőrész hosszított, csípőig ér, apró gombokkal záródik. A ruhaujj szűk, kedvelt az állónyak, de megjelenik a kihajtott gallér is. A nyakkivágás változatos, előszeretettel díszítik fodrokkal, zsabóval. A fekete selyemfelső díszítése fekete gyöngyözés. A kor legdivatosabb megoldásait láthatjuk rajta állógallért, szűk ujjat.

A korszakban végig kedveltek a vállgallérok, mantillák, pelerinek , szintén nagy változatosságot mutatnak. A finom selyemből készült darabokon zsinórozás, rátétdíszítés, csipkék, gyöngyös hímzések díszlenek.

Az 1880-as években újból megjelenik a paszomány, a zsinórozás . Az évtized vége felé a vállban dudoros ujj a jellemző, amely könyékig bő, szinte gömbszerű, majd alatta szűken simul a karra. A kedvelt zsinórozás látható a nehéz anyagból készült derékon, amelyet elől kihajló álgallérszerű megoldással készítettek. V alakú kivágásában a csipkebetét szintén igen jellemző a korra.

Az 1880-90-es években a magasan álló nyak gyakori, az újjak buggyosak, csuklóig érnek, vállban húzottak, alul szűkek, elől ráncoltak. A fekete derék állógalléros, bő ujja könyökig ér, alatta teljesen az alkarra simul. V alakban átlós, egymást keresztező, redőzött oldalrészei szinte kettős derék megoldást sugallja. Széles szalagöv zárja le alul. Az anyagok között kedveltek a virágos minták.

Hasonlóan felül ráncolt bevarrással indul, majd szűk ujjban folytatódik. Gallér nélküli kerek nyakkivágását álló húzott fodor díszíti. Ugyanilyen fodorral zárul az ujja is. A derék megoldása kerek, egészen felcsúszott, redőzött öv fogja össze.

Változatlanul kedveltek a vállgallérok és pelerinek . A díszítmény itt már a kanyargó növényi ornamentika alapján a szecesszió hatását mutatja.

A hölgyek szívesen hordták a nyakra simuló a bársonyszalagra erősített keresztet, medaliont, antik hajviseletű nőalakot, amely a klasszicizmus hatását mutatja.

A legyezők az 1870-es években nagyon divatosak, nemcsak bálban, hanem nappali, sőt utcai viselethez is hozzátartoztak. Jelentőségüket, az öltözködésben betöltött szerepüket végig megőrizték. Ezek az apró kiegészítők is híven tükrözik az aktuális divatirányzatot, amint azt a rokokó legyezőket utánzó, a historizmus jegyében készült selyemre festett legyező mutatja.

Kedveltek a papír legyezők, amelyek olykor aktuális eseményekhez kapcsolódtak, mint pl. egy színielőadás emlékét megörökítő vagy a Debreceni emlék feliratú példány mutatja.

A legyezők viselési alkalmak szerint is különböztek a nappali legyező egyszerűbb, kevésbé díszes volt, festett fából készül, a báli tolldíszes.

A strucctoll-legyezőknek két változatát láthatjuk, egyik küllői teknőchéjból készültek, a másik festett lakkozott fa. A hetvenes évek második felében kedveltek a finom csipkelegyezők.

A báli viselethez hozzátartozott a csokortartó, amelybe művirág csokrokat foglaltak. Az egyik csokortartó a reneszánsz jegyeit viseli magán, a domború motívumokat színes zománcdíszítéssel látták el. A másik példány tartórészében a hegyes levelek szabálytalan hajladozásúkkal már a szecesszió növényvilágának jellegzetessége felé mutatnak.

A táncrendek fontos részei voltak a báloknak, hiszen a hölgyek ebbe a kis füzetecskébe jegyezték fel a táncokra jelentkező táncpartnereket. A különféle anyagú, és díszítésű táncrendek arra a célra szolgáltak, hogy a hozzájuk tartozó kis ironnal a bálon játszott táncok felsorolásában minden egyes tánc mellé bejegyezhessék az arra jelentkező fiatalember nevét.

A táncpartnereknek a hölgyek báli kitűzőket adtak, amelyekre felírták nevüket és a bál időpontját.

A hímzett kis női erszények bugyor formájúak, ezeknek kedvelt változata a gyöngyhímzéses erszény.

A XIX. század folyamán végig kedvelt nők elfoglaltsága volt a hímzés, amelyek mintái un. mintakendők voltak.

A XIX. század közepén, második felében terjedt el a gyöngyhímzés, amellyel nemcsak a már látott erszényeket díszítették, hanem nagy számban készültek Debrecenben gyönggyel hímzett borítójú református énekeskönyvek is. Egy fedéllap pár mellett énekeskönyvön láthatjuk, hogy használták fel a hímzett táblákat a könyvek kötésénél.